Faludy Györgyöt, akit 1956 szeptemberében a Magyar Írók Szövetségének emlékezetes közgyűlésén láttam először, de igazán csak pár hónappal később Londonban ismertem meg, sokáig mélyen pesszimista embernek tartottam. Lehet, hogy ez meglepi a Pokolbéli víg napjaim c. a maga nemében kitűnő, dús életkedvet sugárzó emlékezéseinek olvasóit, hiszen hogyan lehet pesszimistának nevezni azt a Faludyt, aki az ávós hatóság magánzárkájában átszellemült verset tud írni Zsuzsáról, aki Recsken bájos amerikai történetekkel szórakoztatja rabtársait, akit még az őrkutyák és besúgók is megszeretnek? Igen, de Faludy nagyjából négy részre osztható életének (két hazai, két emigrációs időszak) van egy fontos fordulópontja, és ez az 1956 utáni Kádár-terror előli menekülés. Magyarországon népszerű költő tudna lenni, ha két diktatúra nem vadászna rá, illetve nem csukná börtönbe. Nyugaton meg tud élni és gyakran jól is él, de egyfajta létbizonytalanságban és kevéssé-ismertségben, gyakran kétségbeesve a nyugati ember (és a politikusok! )
Ne érdekeljen rím, se múlt. A metafora rettenet. Minek kellene vers? Kinek? Felejtsd el ezt a versemet, gyűjts inkább luxuscikkeket, már amit meghagynak neked, sóvár, rabló idegenek! Gyűjts ágacskát, falevelet, ha lesznek még falevelek, ha marad erdő! Rengeteg a pusztulás és nem ereszt kiégő gyárak füstjele. Végül már mindent beborít az ipar mocskadéka itt és győz Euró-Ázsia, a borzadály, a mánia! Hagyd kínjaid, interneted. Tűzz fel a hegyre, míg lehet, amíg még menekítheted, ami vegzálások után is benned, épen megmaradt: búzamezőket, strandokat, működő nagyvárosokat képzelj el! Rózsakerteket teremt újjá a képzelet. És ezt már nem vehetik el pusztító hordák. Kitelel és megőriz a képzelet. A könyv lehet-e menedék? Inkább hazádul ama lányt képzeld el és ne tétovázz, ne cidrizz és ne totojázz. Búcsecs, Királykő elkever, a saját félelmeivel. Messzire láthatsz: önmagadba, lángol a jóság csipkebokra, nem olthatják ki kazánok, kirgizek, kozákok, tatárok. Itt nem találnak rád soha! És amíg te emlékezel, a többieknek nem leszel, s míg új világod tervezed, szép lassan elfelejtenek, vígan benépesítheted, az újraköltött életed!
hogy elkísérjelek. Lehet, s túléled még az ezredet, s pár kurta évre kiderül, mert a bacilusok dühödt revánsa mégse sikerül, s a technológia mohó hadosztályai több erőt mozgatnak, mint a földgolyó- memóriából szedd elő s dúdold el még egyszer velem e sorokat: mert hova lett a szépség és a szerelem? hadd kísérlek, ha nem leszek, mikor nyűgödre van a ház, hol laksz, mert nincs se víz, se gáz, s elindulsz, hogy odút keress, rügyet, magot, barkát ehess, vizet találj, bunkót szerezz, s ha nincs szabad föld, elvegyed, az embert leöld s megegyed- hadd bandukoljak ott veled, romok alatt, romok felett, és súgjam néked: tetszhalott, hová mégy? Lelked elhagyott, mihelyest a várost elhagyod. Az is lehet, hogy odafenn már nincs világ, s te odalenn a bunker mélyén kérdezed: hány nap még, míg a mérgezett levegő az ólomlapon meg a betonon áthatol? s mire való volt és mit ért? Hogyan küldjek néked vigaszt, ha nincs vigasz, amely igaz? Valljam meg, hogy mindig reám gondoltam sok-sok éven át, napfényen át és éjen át, s bár rég meghaltam, most is rád néz két szomorú, vén szemem?
szűk látókörű önzésén és defetizmusán. Más szóval – érdekes paradoxon! – Faludy igazából Nyugaton lesz pesszimista, és borúlátásának alapvetően két oka van. Ezek közül az első személyes. Miután Recskről szabadulása után elvette feleségül korábbi szerelmét, Szegő Zsuzsát, Londonban fiuk is születik, de Zsuzsa 1963-ban meghal. Faludy egyedül marad, és hosszas bolyongás után a kanadai Torontóban telepedik le, itt él egy barátjával egészen 1988-ig. Két alkalommal együtt léptünk fel irodalmi esten, először 1959-ben, Londonban (az évszámra azért emlékszem, mert Déry Tibor akkor még börtönben volt és a fogvatartása ellen tiltakoztunk), ahol én egy nem annyira "honvágyas", mint a végső hazatérés reményét felcsillantó verset olvastam, amiért Faludy szelíden megfeddett. Egyáltalán nem bízott benne, hogy valaha is hazatérhetünk. Ezt megismételte 1969-ben egy New York-i irodalmi esten, ahol falfehéren ácsorgott a színfalak mögött (iszonyúan lámpalázas volt, pedig csak egy versét kellett elmondania), és ez a vers arról szólt, hogy majd csak a Kerepesi temetőbe fog ő hazatérni.
Mi mást izenhetek neked? (Forrás:).
Tanuld meg ezt a versemet, mert meddig lesz e könyv veled? Ha a tied, kölcsönveszik, a közkönyvtárban elveszik, s ha nem: papírja oly vacak, hogy sárgul, törik, elszakad, kiszárad, foszlik, megdagad, vagy önmagától lángra kap, kétszáznegyven fok már elég — és mit gondolsz, milyen meleg egy nagyváros, mikor leég? Tanuld meg ezt a versemet. mert nemsokára könyv se lesz, költő se lesz, és rím se lesz, és autódhoz benzin se lesz, és rum se, hogy leidd magad, mivel a boltos ki se nyit, s kivághatod a pénzedet, mert közeleg a pillanat, mikor képernyőd kép helyett halálsugarat közvetít, s mert nem lesz, aki megsegít, ráébredsz, hogy csak az maradt tiéd, mit homlokod megett viselsz. Ott adj nekem helyet. s mondd el, mikor kiöntenek a lúgtól poshadt tengerek, s az ipar hányadéka már beborít minden talpalat földet, akár a csiganyál, ha megölték a tavakat, s mankóval jön a pusztulás, ha fáján rohad a levél, a forrás dögvészt gurguláz, s ciánt hoz rád az esti szél: ha a gázmaszkot felteszed, elmondhatod e versemet.
Tanuld meg ezt a versemet! FALUDY GYÖRGY Tanuld meg ezt a versemet mert meddig lesz e könyv veled? Ha a tiéd, kölcsönveszik, Hegyeshalomnál elszedik, A közkönyvtárban elvesztik, s ha nem: papírja oly vacak, hogy sárgul, törik elszakad, kiszárad, foszlik, megdagad vagy önmagától lángra kap, kétszáznegyven fok már elég- és mit gondolsz, milyen meleg egy nagyváros, mikor leég? Tanuld meg ezt a versemet. Tanuld meg ezt a versemet, mert nemsokára könyv sem lesz, költő se lesz és rím se lesz, és autódhoz benzin se lesz, és rum se, hogy leidd magad, mivel a boltos ki se nyit, s kivághatod a pénzedet, mert közeleg a pillanat, mikor képernyőd kép helyett halálsugarat közvetít, s mert nem lesz, aki megsegít, ráébredsz, hogy csak az maradt tiéd, mit homlokod megett viselsz. Ott adj nekem helyet. s mondd el, mikor kiöntenek a lúgtól poshadt tengerek, s az ipar hányadéka már beborít minden talpalat földet, akár a csiganyál, ha megölték a tavakat, s mankóval jön a pusztulás, ha fáján rohad a levél, a forrás dögvészt gurguláz s ciánt hoz rád az esti szél: ha a gázmaszkot felteszed, elmondhatod e versemet.
Mi mást izenhetek neked? Felejtsd el ezt a versemet. (Toronto, 1980)
De el kell választanunk az embert a költőtől, az írótól, aki két diktatúrát szenvedett meg és élt túl, s akinek vannak versei, amelyeket még akkor is fognak magyarul idézni, amikor egyes, ma felkapott íróknak vagy költőknek már a nevét sem ismerik széles e földtekén..